Összegörnyedve, megrogyva, magzat-pózban kuporgok gyermekkorom vakvágányán és tudom, hogy mikor találkozunk majd, nekem egyenes háttal, emelt fővel a szemedbe kell nézni, és ott, akkor fel kell majd nőnöm. Hiába kaparom térden csúszva, véres kézzel, elzsibbadt ujjbegyekkel gyermekségem megfagyott romjait, mert többé nem az enyém, elvetted ezt tőlem, de felnőnöm nem segítettél, magamra hagytál, hogy legyek, aki akarok, csak legyek végre. Tudod én lennék, gyerek lennék, akit ölbe veszel, aki hozzád bújik, akinek nem kellenek érvek, aki akarhat téged büntetlenül, aki megkap téged ingyen, akinek elnézed, ha sír, ha megbánt okkal, ha fájdalmat okoz ok nélkül, hiszen csak egy gyerek.
Most itt kuporgok előtted, a lábaid előtt, megrogyva, megtörve, felnőttkorom vakvágányán és arra kérlek, hogy vigyél el, hogy vegyél ölbe, hogy szoríts magadhoz, mert felnőttem, nélküled nőttem fel, hát vedd el, aki még lehetek, bűnhődj azért, aki lettem, fizess azért, aki vagyok.
Sírva fordulsz el tőlem, de elmész, makacsul, konokul mész el, megbántasz engem okkal, fájdalmat okozol ok nélkül és én nem bocsátom meg, soha nem bocsátom meg, mert felnőttem. Mert felnőttek vagyunk.