Vasárnap, gyönyörű, nyári vasárnap. Egyedül van, megint egyedül, de nem zavarja, a szemébe süt a felkelő nap komiszul kíváncsi fénye, bekúszik mellé az ágyba, hozzábújik, éget, ébreszt. A haja kócos még, a hajgumi valahol az ágyban, a takaró nyomot hagyott a bőrén, a nagymamától kapott rongyos bugyi kislányosan félrecsúszva, a fehér, három hete hordott pólón mustár és körömlakk foltok. Az estéről maradt smink fele a párnán, másik fele még az arcán, a vörös rúzs szétmaszatolva, a szemfesték elkenődve. Felkel, a hűtőből kiveszi a hideg tejet, dobozból issza, végigfolyik a nyakán, le a pólóra, nem zavarja, egyedül van. Visszafelé belenéz a tükörbe, lassan, alaposan nézi magát, fintorog egyet és tovább megy, nem igazít magán, egyedül van. Eszébe jut a mélyhűtő, visszasétál, kivesz egy doboz csokoládéfagyit, önt bele egy kis tejet, leül a nyitott hűtőajtó elé, a fagyi a pólóra csöpög, lecsorog a lábán, végig a földre, nem érdekli, egyedül van. Egyedül volt. Csöngetnek. Az ajtóban az a férfi, akinek most nem itt kellene lenni, akinek most nem kellene őt így látni, aki most alig tud megszólalni:
- Drága...
- Te nem tudtad? Vasárnap szabadnapot kap a szépség...