Sziget, kétezerakárhány, Placebo koncert. Ő meg én, én meg ő. Félek egy kicsit, hihetetlenül bátor vállalkozás volt odamenni a koncert kezdete előtt 1 órával és biztosítani a helyünket a hatodik sorban. Azt mondja, majd vigyáz rám. Elhiszem neki. Talán az is bátor dolog volt, hogy rajta Tisza cipő van, rajtam meg Converse dorkó. Talán nem élik túl. Talán mi sem. Azért magunkat kevésbé féltem, engem könnyű újra összerakni, ő meg soha nem esik szét. A koncert elkezdődik és én észreveszem, hogy ő jobban vigyáz arra, hogy ne lépjenek a lábára, mint arra, hogy ne lépjenek az enyémre. Nem vigyázok hát én sem, se magamra se a cipőmre. Az egyik szám után teszi szóvá. Azt mondja, nem becsülök meg semmit: se a cipőm, se a koncertet, se őt. Visszaszólok, ordítom, hogy de igen, én igenis, én megbecsülöm...a koncertet. Nem hallja, csak azt, hogy "Now I can't look you in the eye...". Nem is néz rám. Nem tud, mert elsodor a tömeg, nem tudom, azóta sem tudom, hogy megpróbált-e megkeresni, vagy az túl veszélyes lett volna. Talán tönkremegy bele...a cipője. A koncert után nem megyek vissza a sátrunkba. Másnap nem kérdezi, hol aludtam, azt mondja el tudja képzelni abból, ahogy kinézek, csak rám kell néznie és tudja. Nem nézek a szemébe. Nem tudhatja. Csak én tudhatom, hogy az éjszakát egy zuhanykabinban töltöttem, egyedül, összekuporodva és azt kívántam, bárcsak mindketten olcsóbb cipőben jöttünk volna.