Itt állok a konyhában, alig nagyobb, mint a cipősdoboz, amiben a legújabb trendnek tökéletesen megfelelő, hiperszuper, ultraszexi csizmámat vettem a hónap elején pontosan annyi pénzért, mint amennyire már öt napja szükségem lenne. Nagy szükségem. Itt állok tehát a konyhában, és az egyetlen ehető dologra meredek, amit húsz perc kutakodás után találtam: egy zacskó zsemlemorzsára. Bepanírozni nics mit, a szilvásgombóc olyasfajta álom, mint a nudli, szóval ez van, meg egy kis olaj. Miközben elkezdem pirítani a vacsorámat, azon gondolkozom, hogy miért is vagyok én ilyen makacs. Miért nem kértem senkitől kölcsön? Miért nem fogadtam el senkitől kölcsönt? Miért nem kérem, miért nem hagyom, hogy segítsenek? Néma gyereknek ugye, csak az a baj, hogy rajtam nem tud nem látszani, ha baj van, ezért esélyem sincs arra, hogy ne kérjek segítséget. Kér helyettem a szemem, az arcom, a tartásom, a hangulatom. Ezeken nem tudok uralkodni. Ezeket tudom csak egyetlen fegyverrel kordában tartani. A nemmel. A tagadással. A makacssággal. Miért vagyok én ilyen kiszolgáltatott?