Van egy Hiperkarma szám, ami valahogy így kezdődik: "Leszek annyira könnyű, vagyok annyira szép...". Szombat este én ezek közül legalább az egyik voltam, leginkább könnyű(vérű). Mármint persze az én korlátaimon, határaimon, gátlásaimon (miegyéb) belül, hagytam ugyanis, hogy egy félgörög félisten féladonisz leszólítson az éjszakai buszon hajnali nemtudommikor. Édes volt nagyon (ez kellett volna, hogy először gyanús legyen), elkérte a számom, az msn címemet , sőt, még a nevemet is megkérdezte. Azt hiszem én itt jöttem zavarba, és elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem én is az övét. Bálint. Hogy máshogy, mi más, ki más. A bálintok mindig rosszat jelentettek eddig, de ez a példány olyan tündérke volt, hogy adtam neki egy esélyt. Másnap meg is lepődtem, mikor felvett msn-en. Itt jött a kijózanító valóság, hogy miért volt olyan kedves a drága, miért nem akart egyből hazakísérni, miért kérdezte meg a nevem és miért, miért miért...17 éves. 17. Az nagyon kevés. 17 az kiskorú, gimnazista, éretlen, értetlen, használhatatlanul és kihasználhatatlanul tapasztalatlan. Én így képzelem el legalábbis. Ő is megtorpant kicsit, mikor megtudta, hogy én majdnem 20, majdnem önállő, egyetemista, albérletben két majdnem idegennel tengődő felnőtt nő lennék. Azért nem tántorodott el. Én igen...itt villog a szemem előtt, hogy 17, 17, 17, 17...az nagyon kevés. Meglátjuk ő több lesz-e.